"PENNA" Szabolcs Szellemi műhely


Kis Mezei Katalin :

Ha tiszta a szívünk

Hittük, mi valóban mások leszünk

őszinték, igazak, szépek

nem őröl szét hazugság és önzés

súlyos malomköve – a múló évek

mi nem hazudjuk szépnek a csúnyát

jónak a gonoszt, okosnak butát

mi nem mondjuk a láncra, hogy ékszer,

s az igazság gyémántját adjuk tovább.

Felnőttünk aztán, s hiába hitünk

erősebbek már az érvek

élni kell, dolgozni, nevelni gyermekünk

a szép szavak semmit sem érnek

csak belül vívjuk az utóvéd- harcokat

sok aljasság ellen a végső csatát

de karunk még erős, hitünk a régi:

ha tiszta a szívünk, nem törnek át!

Domine! Non sum dignus?

Harag-parázs hullik

élettelen égből,

nem véd meg sem pajzs, sem

sebzett tenyér,

ezertorkú farkas

üvölt lábnyomomban,

nem csitítja éhét

szentelt kenyér.

Szigorú sziklákon

Uram, jelre várok,

kiáltok az égig,

hallod szavam?

Az átok már nem fog,

imádság nem őriz.

Nem vagyok hát méltó.

Magam vagyok.

Magam.

Szabadon élni

Megállok saját lábamon

– ez másnak tán olykor fájhat –

meghajlok, ha a sors ítél,

s nem vesztem el koronámat.

Életet adok életért,

és hiszem, túlél a lélek,

arcomat mosollyal takarom,

s nincs ember, akitől félek.

Magamat bátran vállalom,

tudom, hogy mennyit érek,

elnézést? – igen, ha van miért –

de kegyelmet sohasem kérek.

Béke

Távolról nézem a

tűhegynyi világot

szürke gémek röpte

szelíd ringató

a harcokat mostmár

más kardok vívják

értelmem függönyén

nem jut át a szó

törött madárszárnyat

gyógyítok inkább

ujjammal érintem

s elsimul a tó.

Arcom csönd takarja.

Kívül hull a hó.

Farkasdal

Még versenyt akarok futni a széllel

lihegve dőlni egy fatörzs tövébe

hasalva lesni hangyák vonulását

még ne dörzsölje senki

bús barna bajszát homlokomhoz

még ne fogja le kezem naptár és óra

reggeli-ebéd-vacsora vasárnap mise

kedden és pénteken szeretkezünk.

Én nem hajtok térdet és fejet.

Inkább üvöltök még egy kicsit

Petőfi farkasaival.

Felnőttem hozzád

Végül a te erőd sem volt már elég

elkopott vérted, mint halál mögött az ember

kezem még tudja, ez cső, ez tár, ez agy

a mozdulat megvan, de hol van már a fegyver

mellyel, mint gyermek, szőnyegen játszottam

s merészen nyújtóztam plafonig válladon

nem reszketett lábam, ha mondtad: Ugorj!

nekem csak játék volt, hogy mély a Balaton.

Hol vannak az éjek, míg havat lapátoltál

hogy elveszett anyánkat ajándékkal pótold

hol van már vak dühöm, mi ellened fordult –

elveszett az is. Csak emlék van, hogy jó volt

jó volt a szigorod, és jó volt kemény kezed

bár felnőve előled világgá futottam

nem vettem észre, hogy bennem maradtál

az erőd, az hajtott, hogy eddig eljutottam.

És hol vannak már a zajos lázadások

kemény, hosszú évek hátam mögé álltak

kellett az erőd, hogy végül megbocsáss

és elviseld azt, hogy én is megbocsássak.

Felnőttem hozzád, de hol vannak a nyarak

az emlékké száradt születésnapok

mikor egymás vállán sírunk részegen

siratjuk anyát, ki réges-rég halott.

Nekem te legenda, idomulás voltál

de hova lett erőd, mikor hagytad el?

Nem bomlik a rejtély. Most én vagyok erős

és nem szoktam sírni. Már nincs kivel.

Az út

Nekünk az életünk lett a szél

a kócos reggel is úton talál

alattunk zúg mázsányi acél

és minden kanyarban ott egy halál.

Tegnapok maradnak hátunk mögött

szívünkben szabad farkasok hite

de ránk vár a Nap a domb fölött

hát nem nézünk vissza már senkire.

Mi tudjuk, az út sosem fogy el

valaki holnap is továbbhalad

a Kékesen értünk áll a Kő

és emlékünk őrzi egy kék szalag.


P. Nagy Laura

A Szeleburdi kastély meséi

A palotaőrség meg a szélirány

Kobak király kastélya dombtetőn állt. Békés idők jártak a királyságra, de azért mindig négy vitéz katona figyelte az ellenséget a legmagasabb bástya fokáról. Parancsnokuk, a jó Tányérsapka kapitány hetente szemlét tartott, és meglepetten vette észre, hogy a palotaőrség létszáma szemléről – szemlére fogyatkozik. Fel- alá járkált az emberei előtt, és újra számolni kezdett:

- Egy, kettő, három… huszonhét, huszonnyolc. Huszonnyolc! A múlt héten még harmincketten voltatok! Hová a vörös ördögbe tűntek a többiek! – ordított az utolsó katona képébe, aztán legyintett – Ja persze, nem tudsz beszélni. Előbb is szólhattál volna.

Tányérsapka kihallgatást kért a királytól, aki – nemzetbiztonsági ügyről lévén szó – rögtön összehívta a királyi tanácsot, aztán fáradtan intett a kapitánynak, hogy beszélhet.

- Fogyatkozik a palotaőrség uraim! Az embereim rejtéjes módon eltűnnek! – forgatta a szemeit a hatás kedvéért a kapitány.

- A többi katona mit mond az esetről? – kérdezte a főkancellár.

- Semmit – tárta szét karjait a kapitány.

- Hogyhogy SEMMIT? – háborodott fel a király.

- Úgy felség, hogy némák.

A főkancellár kotorászni kezdett a tekercsei között, aztán kihúzott egy rendeletet, és széthajtotta, végül megszólalt.

- A kapitánynak igaza van felség. Még az ön nagyapja adta rendeletbe, hogy a palotaőrségbe csak néma (és írástudatlan) embereket lehet alkalmazni, mert ha esetleg elkapná őket az ellenség, ezeknek biztosan nem jár el a szájuk.

- Bölcs király volt a nagyapám – bólogatott elégedetten a király – Hanem most már mi tévők legyünk?

- Talán a kapitány figyeltethetné az őrségben állókat a többivel! – javasolta a bölcs.

És így is lett. Minden órában felment két őr, hogy ellenörizze a másik négyet a toronyban. Minden egyes alkalommal megszámlálták a társaikat oda és vissza, és minden egyes alkalommal vigyorogva mutatták a kapitánynak az ujjaikon, hogy „négy”.

Estefelé erős szél támadt, és amikor a katonák felmentek számolni, már csak három társukat találták. A keleti irány őrzője szőrén- szálán eltűnt. Hanyatt- homlok szaladtak a kapitányukhoz jelenteni, aki egy székben szendergett. Egyszerre ragadták meg a szunyókáló ember vállát.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Marhák! – ordította a kapitány – Nem tudnak szólni! Jelentést kérek!

A két katona egyszerre emelte fel a jobbját, és egyszerre mutatott „hármat” az ujjain.

- Azannya! – ugrott fel a kapitány, és felrohant a bástya tetejére, ahol a három megmaradt őr, egymásnak háttal kémlelte a messzeséget.

- Tökkelütöttek! – kiabálta – Persze, hogy nem láttok semmit, ha háttal álltok egymásnak! Megfordulni!

Arccal egymás felé fordította az embereit, azzal otthagyta őket. Lassan leszállt az éjszaka. Az őrök a saját orrukig sem láttak, nemhogy a társuk orráig, de azért kitartóan bámutak bele a sötétségbe. Éjfélre viharos szél kerekedett, s hajnalra megint egyel kevesebben voltak.

„Ennek aztán a fele se tréfa!” – gondolta a király, mikor megint összeült a tanács, hogy megvitassák a dolgot.

- Falazzuk körbe őket! - javasolta a főépítész.

És mivel egyetlen más javaslat sem született, a király intett, hogy „jó”. Körbefalazták az őröket, tetőt húztak föléjük, s még a kémlelőnyílásokat is bedeszkázták. Az ellenségnek több se kellett. Az éj leple alatt belopóztak a palotába, kirámolták a királyi kincstárat, és még a legkisebb királykisasszonyt is magukkal vitték.

Reggelre kelve a király látta a veszteségét, s égtelen haragra gerjedt.

- Hogy történhetett ez? – kérte számon a kapitányt.

- Úgy felség, hogy az őrök nem látták az ellenséget, mivel hogy be vannak falazva – védekezett a kapitány.

- Lebontani azt az átkozott falat! A főépítészt meg kerékbe törni! – tajtékzott a király.

- Ne vedd el a főépítész életét felség, úgyis olyan kevés az értelmes ember a birodalmunkban. Büntesd inkább azzal, hogy felküldöd a toronyba őrködni. Lehet, hogy akkor magától is eltűnik, s talán előbbre viszi a mi ügyünket is.

- Mondasz valamit Tányérsapka – vakargatta kopasz tarkóját a király, és maga is gondolt egyet – Ki van most börtönben?

- Egy sorozatgyilkos, egy parasztlány, egy házasságszédelgő, egy zsebtolvaj és egy biztosítási ügynök, felség.

- A lányt meg a sorozatgyilkost engedjék szabadon, a másik három meg menjen fel a főépítésszel őrködni! – rendelkezett a király.

Tányérsapka őrségbe állította az elítélteket meg a főépítészt, szigorúan arccal kifelé, és magukra hagyta őket. Déltájban erős szél támadt, s lekapta a biztosítási ügynököt a tetőről. Repítette egyenest a várárokba, ahol a krokodilusok már tátott szájjal várták a vacsorát. Gyorsan tanultak. Tudták, ha felerősödik a szél, hamarosan enni kapnak az égből.

Az ügynök ordítására az egész tanács felkapta a fejét.

- Valaki kiesett a toronyból – állapította meg okosan a főkancellár.

A kapitány rögtön ugrott, hogy ellenőrizze az őrséget.

- Sejtettem – nézett az üresen maradt őrhely felé. Azután körberohant a vár körül, majd szalad vissza a tanács elé jelenteni.

- Nos? – kérdezte a király.

- A biztosítási ügynök KI-E-SETT a toronyból felség! Biztosra veszem, hogy a többi őr is KI-E-SETT, így tehát a rejtély megoldódott.

- Dehogy oldódott meg, maga kezdő! – ordította a király – HOVÁ tűnt a hullájuk, és egyáltalán MIÉRT estek ki? Ne toporogjon már ott maga szerencsétlen, hanem menjen és derítse ki!

A kapitány érezte, hogy ez a feladat meghaladja a képességeit, így hát intett a bölcsnek (aki egyben matematikus, csillagász és időjós is volt) és a főkancellárnak, hogy ugyan segítsenek már neki. Beültette őket a körtefa alá, és az volt a dolguk, hogy figyeljék meg, mi történik az őrrel, miután kiesik a toronyból. Ő maga meg felment a toronyba, és lelökte a főépítészt. A bölcs és a főkancellár megfigyelték milyen szögben esik a főépítész a krokodílusok szájába, aztán jelentést írtak az esetről, és szaladtak a királyhoz.

- Az őröket megeszik a krokodilusok, felség! – jelentette a főkancellár elégedetten.

- Remek! Akkor rendeletbe adom, hogy mostantól egyetlen krokodilus sem mehet fel a bástyára! – mondta szigorú arccal a király.

- Nem jó, felség – ellenkezett a főkancellár – Nem a krokodilusok mennek fel, hanem az őrök esnek le!

- Ja igen, persze. Erről a kis apróságról teljesen megfeledkeztem. Akkor megtiltom, hogy az őrök leessenek!

- Ezzel már próbálkoztunk felség, de nem vált be – emlékeztette a kapitány.

- Mitől esett le a főépítész? – járatta körbe tekintetét vizslatón a király.

- Tányérsapka kilökte őt, felség – bökött mutatóujjával a kapitányra a főkancellár.

- Ez igaz, de csak azért, hogy a bölcs és a főkancellár megfigyelhessék mi történik vele azután, hogy kiesett. A többit nem én löktem ki, felség! – védekezett Tányérsapka.

- Azt hiszem rájöttem! – szólalt meg végül a bölcs – Már csak azt kéne megtudnom, hogy mind ugyanabból az állásból estek –e ki?

- Igen, a keletiből. Mindegyik. – erősítette meg a kapitány, és nem értette.

- Akkor, azt hiszem megvan a megoldás!

Minden fej érdeklődve fordult feléje. A király még elrabolt lányáról is megfeledkezett egy pillanatra, úgy itta a bölcs szavait.

- Fákat kell ültetni! Erdőket kell telepíteni felség!

- A bástyára? Ember! Le fog szakadni! Az a bástya közel ötszáz éves! Ha nem hiszi, kérdezze csak meg a főépítészt – aztán észbekapott – Vagyis… izé, őt inkább már ne.

- Mindenhová erdőket kell telepíteni, mert a fák megfogják a szelet! Az erős nyugati szél az oka, hogy az őrök kipotyognak. De… - símogatta hosszú szakállát a bölcs – a bástyával talán kivételt tehetünk. Már, ha tényleg leszakad.

- Jó – bólintott a király – és mit csinálunk az alatt a húsz- harminc év alatt, amíg megnőnek az erdők?

- Azt javasolnám, hogy a kisebb légellenállás miatt állítsuk lapjával az őröket az uralkodó szélirányra, felség. Valamint javasolnám még a tisztelgés derékmagasságban való végrehajtását. Csak a szél miatt ugye…

A király egy hatalmas sóhaj kíséretében hátradőlt faragott trónusán.

- Intézkedni! – kiáltott rá a kapitányra, aki rögvest szaladt, hogy betartassa az új rendelkezéseket.

Így esett, hogy Szeleburdi királyságban a bölcs (aki matematikus, csillagász és időjós is volt) és a főkancellár, egy –egy ásóval, és egy szekérderéknyi facsemetével felszerelkezve nekiláttak az erdőtelepítésnek, - kivéve persze a bástyát, mert az leszakad - a király pedig a palotaőrség minden életbenmaradt tagját kitüntette, mert a vitéz katonák a legádázabb időkben is némán tűrték a megpróbáltatásokat!

P. Nagy Laura

Élet- játék

Csillogó szemekkel nézi a nagy kukát

a kis cigánygyerek.

Neki még játék ez is.

Mit rejthet a bűzös fémedény?

Ennivalót? Tán kincseket?

Anyja a szemközti edényben kotor.

Kezében bizonytalanul elindul a kicsi bot.

Erre már jól kitanították:

Puszta kézzel soha!

Vigyázva lép fel az oldalára

és egy egyszerű mozdulattal

kihúzza élete első keserű kenyerét…

Nagy Norbert

Éji magány órakattogásra hangszerelve

Most honnan legyél enyém?

Magamhoz merről varázsoljalak?

Hol az az egyetlen, teremtett pillanat,

miben elindulsz felém,

hogy ezt az űrt itt ketten töltsük be?

Úgy hiszem, volt egy perc…

Bepárásította a „talán” lehelete,

de már tűnt is tova.

Elhasadtam mint a fa,

s most itt ül a két.én a földön.

A „csak-veled-merész”,

és a „nélküled-ostoba”,

ám mindkettő tanácstalan.

Nekik nem elég az én szavam,

balra, jobbra kókad kis fejük,

s érzik ám, hogy bár nem ellenük,

de értük sem kél a nap.

Hiányodat bezárják mellém a falak.

S eltűnődöm, mi szenved jobban:

a szeretet, vagy az önös érdek?

Hogy igazán te vagy a fontos,

vagy csupán magamért reméllek?

Átlátszó, rezzenetlen hatalom az isten,

arca halotti maszk.

Csak figyel, vajon meddig bírom itt lenn,

s halni nem küld ugyan,

bár élni sem maraszt.

Nyikorogva gördül perc után perc,

csak kattog a kis műanyag óra…

Nyílik a nélküled-éjjel

hetes kapuja újra, s kakasszóra

tán eldől életben melyikünk marad.

(Oly sok itt a rab, dirib-darab)

A magány néma mester, most mégis rámnevet:

- A paklit megkevertem. Gyere!

Amúgy, lehet vissza se jön…

Vagy te halsz meg mire pirkad…

Így játszunk némán reggelig.

S csak kattog, csak kattog az óra

tik-tak… tik-tak…

Kéregető

Fehér szavaid ne rejtsd előlem.

Emelj a szívedig fel engem.

Kígyót fogtam, vakon, vedd el tőlem,

s mint a megértés, úgy ülj le bennem.

Lépted is, hangod is tűnedező,

s lesz árnyékommá a gyalázat:

Felesleg arcomon minden redő,

mert én nem érhetem el a házad.

Engem a kétségek mocsarába

beleragasztottak az évek.

Most te mondd meg nekik, hogy hiába!

Mint akit szeretsz: ma újra élek.

Kacsints rám nagy, megértő szemeddel,

hogy te tudod: minden rendbe’ van.

S, hogy nem mind volt érdemes rám, kiknek

ostobán szétosztogattam magam.

Világosítsd meg az én utamat,

mégegyszer árokba ne lépjek.

Meséld el, hogy volt egy szőke perc s, hogy

milyen mesét írtam én az égnek.

Minden ágon

Ha válladdal nem tartasz engem,

s karóként nem óvsz a világtól,

ha máshol vagy, nem két szememben,

gyenge szavak hullnak a számból.

Tagjaim elerőtlenednek,

ha nem vagy mindig közelemben.

Csak létezem, de nem teremtek,

s hullni látom mind, ami lettem.

Ha néha egy-egy nap elragad,

tolvajlásába elkárhozom.

Égve felsercen a „nem marad!”,

pedig tudom, hogy nincs rá okom,

mert visszajössz újra és újra,

mint vad viharok után a Nap.

De ma még saját dalát fújja

e halott, nélküled-pillanat.

Egy fél ország nyújtózik köztünk.

Vad füvek, erdők, s beton éke.

Felsejlik, hisz oly nagy a csöndünk,

hogy aki elment, hazatér-e?

A tavasz kinyílt, lassan a nyár…

S csak ragasztgatom széttört álmom.

Mint fészkétől elárvult madár,

téged kereslek minden ágon…

Látlak, látlak…

Látlak, látlak a völgy ölén.

Úgy állsz, mint egykor, délcegen.

Dajkál a szív, s a múlt ködén

leszel ma újra egy velem.

A józanság nem áll körém,

s borgőzös lesz az énekem.

Te csillansz friss rózsák tövén,

harmat vagy fekvő réteken.

Csupán az ódon vár halott!

Vérzik a múlt, s a föld kies.

Érted a dalnok szíve fáj.

Te lány, kit kőbe zártak ott!

Ó, vissza, vissza még, siess!
Lázálmok közt, hogy megtalálj.

Mesékkel jöttem

A mesékkel jöttem és megyek.

Szájjal szóltam, miként a kisgyerek

s oly szemmel néztem e nagyvilágot,

kíváncsibb szívet itt senki se látott.

Voltam, miként a csillagok,

fekete posztón ragyoghatok.

voltam, miként csont és homok,

por a porhoz, szétszóratok.

Voltam, miként a voltok voltak,

s belőlem mára elveszett a „van”.

Voltam a csendje minden dolognak,

ne sírjatok, mert én ünneplem magam.

Voltam a legnagyobb tűz: a Nap,

a kelő és elalvó pillanat,

átok és áldás, lég és talaj,

a mosoly voltam, és néha jaj.

Voltam miként a „boldog- szomorú dalok”

így voltam egyszer, és most már mindig vagyok…





Török Otília

A zongora

Mindig is szerettem volna hangszeren játszani, de nagyon szegények voltunk. Anyám kamaszkorában kapott az apjától egy hangverseny zongorát aminek a szomszédok is a a csodájára jártak. Anyánkat apró gyermekként hallottuk utoljára játszani ezen a hangszeren. Szüleink elváltak...külön váltak. A zongora maradt, városba költöztünk a 4. emeletre.

Mindig élvezettel hallgattuk anyám meséit megmozgatta a fantáziámat.
E régiség milyen értéket képviselhet ? Anyám elbeszélése szerint 1800-as bécsi, páncéltőkés, háromnegyedes, barna színű hangverseny zongora VOLT. Tudnék tanulni rajta ? Vagy annyira értékes, hogy érdemes inkább eladni és egy pianínót venni ami elfér a szobánkban ? Apám szőlőhegyi omladozó, dohos vályogháza hátsó szobájában állt billentyűi beragadva, szú ette harmadik lába belekorhadva a szét mállott hajópadlóba. Több mint 25 évet áporodott ott magában.

Úgy gondoltam, itt az idő, hogy bővítsem semmilyen zenei tudásomat. Anyámtól engedélyt kértem a zongora elvitelére. Apám örült és hálálkodott, hogy végre megszabadul tőle ennyi év gyámság után, legalább több hely szabadul fel a kincseinek: satupad, savanyító hordó, bútorok, szerszámok, nemesi kutyabőr.
Eljött a várva várt Nagy Nap. Nehezen, de megérkezett.
Apám és férjem és a szomszéd, akit át kellett hívni a nagy feladathoz, mert kevesen voltak a lábaitól megfosztott zongora cipeléséhez.....azokat én vittem utánuk. Valahogy beküzdötték. Elfoglalta 15 nm -es szobánk háromnegyedét. Sebaj, eddig is a földön aludtunk majd összehúzzuk magunkat. Éppen hogy csak el lehetett férni tőle, ráadásul egy építési baki miatt a kamra ajtaja is a mi szobánkból nyílott. Eljött az este, mélyeket szívtunk a dohtól bűzlő muzeális értékű zongorám szagából. Gondoltam felújíttatom és ha túl sokat ér eladom, veszek az árából egy kisebbet amin megtanulok játszani, ha nem túl értékes megtartom. Egyhetes együtt töltött éjszakák és nappalok után eljött végre hozzánk a Zongora Hangoló. Izgalommal vártam, hogy belépjen az ajtón és felbecsülje felbecsülhetetlen értékű örökségemet ami megválthat a szegénységtől. Megállt ifjú sofőrjével az oldalán az ajtó és a spájzunk közötti keskeny ösvényen ..... mivel máshol nem fért el.
Ránézett és laza kijelentéssel közölte, hogy nem ér semmit. Ilyenből sok van. Fatőkés nem páncél és tucat számra gyártották az 1800-as években ezt a típust. Annyira rossz állapotú, hogy inkább vegyek másikat, mert ezt nem érdemes felújítani ....nem maradna sok minden az eredeti darabjaiból.
Bele kellett törődnöm a megváltoztathatatlanba. Aztán felötlött a nagy kérdés: Most mi lesz ? Hogy visszük ki a házból ? Ugyan behozták a férfiak valahogy, de én nem bírom el. Férjemmel egymásra néztünk.
Hirtelen megvilágosodtunk, egyszerre vetődött a tekintetünk az ablakra. Kimentem a szobából. Már csak a fejsze csattogását hallottam. Szomszédunk pár nap múlva jelentkezett a tűzifáért.
Azon a karácsonyon furulyát kaptam ajándékba.

2010. március